Különös eset

Karinthy Frigyes szülinapján egy remek írás az ő tollából, az Így írtok ti könyvéből.

 

“KÜLÖNÖS ESET

Egészen egyszerű magyarázattal

Ma ez történt velem.

Jövök lefelé a lépcsőn, a harmadik és negyedik emelet között. A negyediket már elhagytam, tehát nyilvánvaló, hogy most a harmadiknak kellett következni, ha általában hinni lehet a forgatónyomatéknak, mivel a lépcső az úgynevezett csigalépcsők műfajához tartozik.

*

Ekkor hirtelen megdöbbenve álltam meg.

Egy gondolat ragadott meg, olyan erővel, hogy kénytelen voltam megállani.

Miért nevezem én ezt a most következő lépcsőt harmadiknak?

Hiszen alulról számítva valóban harmadik, miután a házat alulról kezdték el építeni, s végre is ez a jellemző, hogy így mondjam, ez a sorsdöntő és végzetes motívum, egy ház életében. A ház szempontjából – ha beleképzeljük magunkat a ház lelkébe, ami egy lelkesebb, tehetségesebb, mélyebb és valódibb korban lehetséges is volna, csak a mi gyalázatos és ostoba századunkban tűnik lehetetlennek, ebben a korban, melynek szelleme egyszerűen nem akarja elismerni, hogy a ház is ember, miután ember alkotta, csakúgy, ahogy az emberben, Isten alkotásában, van valami isteni – szóval, a ház szempontjából egészen közönyös, hogy valaki felülről jön lefelé, vagy alulról megy fölfelé. Ő, mármint a ház, üres óráiban vagy olyankor, ha gombozni akar gondolataival, nyilván alulról számítja a saját emeleteit, mert gyermekkori emlékeiben így szerepel ez a sorrend. Viszont az ember, mármint szerény, de ellentmondást nem tűrő személyem, abban a helyzetben van, hogy tetszés szerint képes lefelé és fölfelé mozogni, nem úgy, mint a tárgyak – miért alkalmazkodik hát a tárgyak terminológiájához, miért veszi át a ház önmagára vonatkozó kifejezéseit? Világos ugyanis, hogy olyankor, amikor lefelé jövök, az én utam szempontjából a negyedik emelet az első és az első emelet a negyedik, éppen mert előbb jutok amahhoz, mint emehhez.

De ha ez igaz, márpedig igaz, akkor mit jelent az, hogy le és mit jelent az, hogy fel?

*

Zavaros mélységek nyílnak meg e kérdés nyomában: mélységek és magasságok.

Megállok a két emelet közt, mintha gyökeret vert volna a lábam.

Éppen jön a postás.

Tessék, aszongya, tessék aláírni, aszongya, és nyújtja az ajánlott levelet az ügyvédtől, hogy aszongya, hogy fizessek, aszongya.

Megállítom a postást. Állj meg, barátom, vándor, ó állj meg – mondd meg nekem, merre kell menni ezen a lépcsőn fölfelé és merre lefelé, mert én elfelejtettem…

Erre tessék, erre visz lefelé az út, mondja ő udvariasan.

De vajon biztos-e benne?

Az Ember útja felülről indul. De az Út embere alulról kezdi. A felül mindig alulmarad, afelül nyugodtak lehetünk.

De vagyunk-e azok, amik lehetnénk?”

(Karinthy Frigyes: Így írtok ti)